A mellhártya, vagy pleura, egy két rétegű hártya, amely beborítja a tüdőt és a mellkas falának belső felületét. Két fő részből áll: a zsigeri (visceralis) mellhártyából, amely közvetlenül a tüdőre tapad, és a fali (parietalis) mellhártyából, amely a mellkasfal belső felületét borítja.
A két réteg között egy vékony folyadékréteg található, a mellhártyaűr, amely a légzés során elengedhetetlen. Ez a folyadék csökkenti a súrlódást a tüdő és a mellkasfal között, lehetővé téve a tüdő számára, hogy könnyedén kitáguljon és összehúzódjon.
A mellhártya legfontosabb szerepe tehát a súrlódás minimalizálása a légzési folyamat során, ami elengedhetetlen a hatékony gázcseréhez és a tüdő megfelelő működéséhez.
A mellhártya sérülése vagy gyulladása (pleuritis) komoly légzési nehézségeket okozhat. A mellhártyaűrben felgyülemlő folyadék (pleurális effúzió) szintén befolyásolhatja a tüdő kapacitását és a légzési hatékonyságot. Fontos megérteni a mellhártya működését, hiszen kulcsszerepet játszik a légzőrendszer egészségében.
A mellhártya anatómiája: Rétegek és struktúra
A mellhártya, vagy pleura, egy vékony, kettős hártya, amely a tüdőket és a mellkasfal belső felületét borítja. Létfontosságú szerepet tölt be a légzés mechanizmusában. Anatómiailag két fő rétegre osztható: a zsigeri (visceralis) mellhártyára és a fali (parietalis) mellhártyára.
A zsigeri mellhártya közvetlenül a tüdő felületére tapad, szorosan követi annak kontúrjait, beleértve a lebenyek közötti réseket is. Olyan, mint egy vékony, áttetsző „csomagolás”, mely szinte észrevétlenül borítja a tüdőt. Ez a réteg tartalmazza a tüdőbe jutó erek és idegek behatolási pontjait is.
A fali mellhártya a mellkasfal belső oldalát béleli. Ez a réteg már nem követi közvetlenül a tüdőt, hanem a bordák belső felületére, a rekeszizom felső részére és a mediastinumra (a tüdők közötti területre) tapad. A fali mellhártyát tovább oszthatjuk a helye szerint: bordai mellhártya (a bordákhoz tapad), rekeszi mellhártya (a rekeszizomhoz tapad) és mediastinalis mellhártya (a mediastinumhoz tapad).
A zsigeri és a fali mellhártya között található a mellhártyaüreg, ami egy potenciális tér. Normál körülmények között ez a tér nagyon vékony, és csak egy kevés mellhártya folyadékot tartalmaz. Ez a folyadék, melyet a mellhártya sejtjei termelnek, kulcsfontosságú a tüdő mozgásához a légzés során. A folyadék csökkenti a súrlódást a két hártyaréteg között, lehetővé téve, hogy a tüdők könnyedén kitáguljanak és összehúzódjanak.
A mellhártya folyadék mennyisége és összetétele szigorúan szabályozott. A termelés és a felszívódás egyensúlya biztosítja, hogy a mellhártyaüregben mindig csak a szükséges mennyiségű folyadék legyen jelen.
Továbbiak a témában
A zsigeri és fali mellhártya közötti mellhártyaüregben uralkodó negatív nyomás létfontosságú a tüdők kitágulásához és a légzéshez.
Fontos megjegyezni, hogy bár a zsigeri mellhártya szorosan a tüdőhöz tapad, és a fali mellhártya a mellkasfalhoz, a két réteg nincsenek közvetlenül összenőve. Ez a „csúszó” felület teszi lehetővé a tüdő számára, hogy a légzés során szabadon mozogjon a mellkasban.
A mellhártya fiziológiája: A légzés mechanizmusa és a mellhártya szerepe
A mellhártya, vagy pleura, kulcsszerepet játszik a légzés mechanizmusában. Két rétegből áll: a zsigeri pleura (pleura visceralis), ami közvetlenül a tüdőt borítja, és a fali pleura (pleura parietalis), ami a mellkasfal belső felszínét, a rekeszizmot és a mediastinumot béleli. E két réteg között található a pleurális üreg, ami egy vékony, folyadékkal teli tér.
A légzés során a mellkas űrtartalmának változása döntő fontosságú. Belégzéskor a rekeszizom összehúzódik és lefelé mozdul, míg a bordaközi izmok összehúzódnak, ezáltal a bordák felfelé és kifelé mozdulnak. Ez a folyamat megnöveli a mellkas űrtartalmát. A megnövekedett mellkasűrtartalom következtében a fali pleura kifelé húzódik. Mivel a zsigeri pleura szorosan tapad a tüdőhöz, és a két pleuralevél között negatív nyomás uralkodik, a tüdő is követi a mellkasfal mozgását, kitágul.
A pleurális üregben lévő folyadék rendkívül fontos. Ez a vékony folyadékréteg csökkenti a súrlódást a két pleuralevél között a légzési ciklusok során. Enélkül a tüdő mozgása a mellkasfalon rendkívül fájdalmas és nehézkes lenne. A folyadék emellett lehetővé teszi a pleuralevelek számára, hogy egymáson elcsússzanak, miközben továbbra is fenntartják a kapcsolatot, ami elengedhetetlen a tüdő tágulásához és összehúzódásához.
Kilégzéskor a rekeszizom elernyed és felfelé mozdul, a bordaközi izmok pedig elernyednek, a bordák lefelé és befelé mozdulnak. Ez csökkenti a mellkas űrtartalmát, ami a tüdő összehúzódásához vezet. A pleuralevelek továbbra is együtt mozognak, biztosítva a légzési folyamat zökkenőmentes működését.
A mellhártya által létrehozott negatív nyomás a pleurális üregben alapvető fontosságú a tüdő tágulásához és összehúzódásához. Ez a nyomáskülönbség teszi lehetővé, hogy a tüdő passzívan kövesse a mellkasfal mozgását, ezáltal biztosítva a hatékony légzést.
A mellhártya integritásának és a pleurális üreg nyomásviszonyainak megzavarása súlyos légzési problémákhoz vezethet. Például a pneumothorax, amikor levegő kerül a pleurális üregbe, megszünteti a negatív nyomást, és a tüdő összeesik. Hasonlóképpen, a pleuritis (mellhártyagyulladás) a pleuralevelek gyulladását okozza, ami fájdalmas légzéshez vezethet.
Összefoglalva, a mellhártya és a pleurális üregben uralkodó negatív nyomás elengedhetetlen a légzés mechanizmusának megfelelő működéséhez. A pleuralevelek közötti súrlódás csökkentése és a tüdő passzív mozgásának biztosítása révén a mellhártya kulcsszerepet játszik az emberi egészség megőrzésében.
Mellhártyagyulladás (pleuritis): Okok, tünetek és diagnózis
A mellhártyagyulladás, vagy pleuritis, a mellhártya gyulladásos állapota. Ez a gyulladás a mellhártya két rétege közötti súrlódást okoz, ami a jellemző, szúró mellkasi fájdalom forrása.
Okok: A mellhártyagyulladás számos okból kialakulhat. A leggyakoribb okok közé tartoznak a:
- Fertőzések: Vírusos, bakteriális vagy gombás fertőzések, például tüdőgyulladás, tuberkulózis (TBC), vagy influenza.
- Autoimmun betegségek: Például reumatoid artritisz, lupus.
- Mellkasi sérülések: Bordatörés, mellkasi műtétek.
- Tüdőembólia: A tüdőbe jutó vérrög.
- Daganatok: Tüdőrák, mellhártyarák (mezotelióma).
- Gyógyszerek: Bizonyos gyógyszerek mellékhatásaként is jelentkezhet.
Tünetek: A pleuritis legjellemzőbb tünete a mellkasi fájdalom, ami:
- Éles, szúró, és a légzéssel, köhögéssel, tüsszentéssel, vagy akár a mozgással is fokozódik.
- Általában a mellkas egyik oldalán jelentkezik.
- Légszomj is kísérheti, különösen, ha a gyulladás folyadékgyülemet okoz (mellkasi folyadékgyülem vagy pleurális effúzió).
Egyéb tünetek lehetnek:
- Száraz köhögés
- Láz
- Hidegrázás
Diagnózis: A mellhártyagyulladás diagnosztizálása általában az alábbiak kombinációjával történik:
- Fizikális vizsgálat: Az orvos meghallgatja a tüdőt sztetoszkóppal. Pleuritis esetén a légzés során jellegzetes dörzsölő hang hallható (pleurális dörzszörej).
- Képalkotó vizsgálatok:
- Röntgen: A tüdőgyulladás, tüdőembólia, vagy más, a pleuritist okozó állapotok kimutatására.
- CT-vizsgálat: Részletesebb képet ad a tüdőről és a mellhártyáról.
- Ultrahang: A mellkasi folyadékgyülem kimutatására és a folyadék leszívásának (thoracocentesis) irányítására.
- Vérvizsgálatok: A fertőzés vagy autoimmun betegség kimutatására.
- Thoracocentesis (mellkasi punkció): Ha folyadék gyülemlett fel a mellhártya körül, a folyadékot tűvel leszívják, és laboratóriumi vizsgálatnak vetik alá a gyulladás okának meghatározására.
A mellhártyagyulladás diagnózisa és kezelése kulcsfontosságú a súlyosabb szövődmények, például a tüdőgyulladás, a mellkasi folyadékgyülem (ami akár tüdőösszeeséshez is vezethet), és a krónikus mellhártya-megvastagodás elkerülése érdekében.
Mellhártyafolyadék (pleurális effúzió): Típusai, okai és diagnosztikai eljárások
A mellhártyafolyadék (pleurális effúzió) a mellhártya lemezei közötti térben felgyülemlő folyadék. Normál esetben ez a tér csak minimális mennyiségű folyadékot tartalmaz, ami a mellhártyák súrlódásmentes mozgását teszi lehetővé. A kóros folyadékgyülem azonban súlyos légzési nehézségeket és egyéb komplikációkat okozhat.
A mellhártyafolyadékot alapvetően két fő típusba sorolhatjuk: transzudátum és exszudátum. A transzudátum általában szisztémás betegségek következménye, amelyek megváltoztatják a folyadék egyensúlyát a szervezetben. Ilyen betegségek lehetnek például a szívelégtelenség, a májcirrózis vagy a veseelégtelenség. Az exszudátum ezzel szemben a mellhártya gyulladásos vagy fertőzéses megbetegedéseinek eredménye, mint például a tüdőgyulladás, a tüdőrák vagy a tuberkulózis.
Az okai rendkívül változatosak lehetnek. A leggyakoribb okok közé tartozik:
- Szívelégtelenség (leggyakrabban transzudátum)
- Tüdőgyulladás (exszudátum)
- Tüdőrák (exszudátum)
- Embolia pulmonalis (exszudátum)
- Tuberkulózis (exszudátum)
- Májcirrózis (transzudátum)
- Veseelégtelenség (transzudátum)
- Autoimmun betegségek (exszudátum)
A diagnosztikai eljárások célja a folyadékgyülem kimutatása, a folyadék típusának meghatározása és az ok azonosítása. A leggyakrabban alkalmazott módszerek:
- Röntgenfelvétel: A mellkasröntgen az első lépés a folyadékgyülem kimutatásában.
- CT-vizsgálat: A CT-vizsgálat részletesebb képet ad a mellkasról, és segít a folyadékgyülem kiterjedésének és okának megítélésében.
- Mellkasi ultrahang: Az ultrahang segítségével pontosan meghatározható a folyadékgyülem helye és mérete, valamint irányításával biztonságosan elvégezhető a mellkaspunkció.
- Mellkaspunkció (thoracocentesis): A mellkaspunkció során tűvel leszívják a folyadékot a mellhártyatérből. A folyadékot laboratóriumi vizsgálatoknak vetik alá, amelyek segítenek a folyadék típusának (transzudátum vagy exszudátum) és okának azonosításában. A folyadékot mikroszkóposan, kémiailag és mikrobiológiailag is elemzik.
- Mellhártya biopszia: Ha a mellkaspunkció nem ad egyértelmű eredményt, mellhártya biopsziára lehet szükség, mely során mintát vesznek a mellhártyából szövettani vizsgálatra.
A mellkaspunkció és a folyadék laboratóriumi vizsgálata elengedhetetlen a mellhártyafolyadék okának pontos diagnosztizálásához és a megfelelő kezelés megkezdéséhez.
A laboratóriumi vizsgálatok során a folyadéksejtszámát, a fehérjetartalmát, a glükózszintjét, a LDH (laktát-dehidrogenáz) szintjét, valamint a baktériumok és gombák jelenlétét vizsgálják. Ezenkívül citológiai vizsgálatot is végeznek, hogy kizárják a rákos sejtek jelenlétét.
Az Adenozin-deamináz (ADA) szintjének mérése a mellhártyafolyadékban különösen fontos a tuberkulózis gyanúja esetén, mivel az ADA szintje magas lehet a tuberkulózisos pleurális effúziókban.
A diagnosztikai eljárások eredményei alapján az orvos meg tudja állapítani a mellhártyafolyadék okát, és ennek megfelelően tudja megtervezni a kezelést. A kezelés célja a folyadékgyülem megszüntetése és az alapbetegség kezelése.
Pneumothorax (légmell): Okok, típusok és kezelési lehetőségek
A légmell, vagy pneumothorax, a mellhártya üregébe jutó levegő következtében alakul ki. Ez a levegő bejutása megszünteti a tüdő és a mellkasfal közötti negatív nyomást, ami a tüdő összeeséséhez vezet. A mellhártya szerepe itt kulcsfontosságú, hiszen a két lemez (zsigeri és fali) közötti térbe kerülő levegő okozza a problémát.
A pneumothorax okai rendkívül változatosak lehetnek. Beszélhetünk spontán légmellről, ami látszólag ok nélkül alakul ki, gyakran fiatal, vékony férfiaknál. Ezt okozhatja a tüdő felszínén lévő apró hólyagok (blebek) megrepedése. Létezik másodlagos légmell is, ami valamilyen alapbetegséghez társul, például COPD-hez, cisztás fibrózishoz vagy tüdőrákhoz. A traumás légmell sérülés következtében jön létre, például bordatörés vagy szúrt seb esetén. Végül, iatrogén légmell orvosi beavatkozás során alakulhat ki, például tüdőbiopszia vagy centrális vénás kanülálás során.
A pneumothorax típusai a levegő bejutásának módja és a tüdő összeesésének mértéke alapján különböztethetők meg. A nyitott légmell esetében a mellkasfalon lévő nyílás lehetővé teszi a levegő szabad be- és kiáramlását a mellhártya üregébe. A zárt légmell esetén a levegő bejut, de a nyílás bezárul, így a levegő nem tud távozni. A legsúlyosabb forma a feszülő légmell, amikor a levegő egyirányú szelepen keresztül jut be a mellhártya üregébe, de nem tud távozni, ami fokozza a nyomást a mellkasban, elnyomva a szívet és a nagy ereket. Ez életveszélyes állapot.
A feszülő légmell azonnali beavatkozást igényel, mivel a megnövekedett nyomás a mellkasban akadályozza a szív működését és a vérkeringést.
A kezelési lehetőségek a légmell méretétől, a tünetek súlyosságától és az okoktól függenek. Kisebb, tünetmentes légmell esetén elegendő lehet a megfigyelés, mivel a levegő magától is felszívódhat. Nagyobb légmell esetén mellkasi drént helyeznek be, ami lehetővé teszi a levegő eltávolítását a mellhártya üregéből, ezáltal a tüdő újra kitágulhat. Súlyos esetekben, különösen ismétlődő légmell esetén, sebészeti beavatkozásra lehet szükség, például a blebek eltávolítására vagy a mellhártya rögzítésére (pleurodézis). A kezelés célja a tüdő teljes kitágulásának biztosítása és a légmell kiújulásának megelőzése.
Mellhártya daganatai: Mesothelioma és egyéb ritka tumorok
A mellhártya daganatai ritka, de rendkívül súlyos betegségek, amelyek jelentősen befolyásolják a tüdő működését és az általános egészségi állapotot. A legismertebb és leggyakoribb mellhártyadaganat a mesothelioma, mely szinte kizárólag az azbeszt expozícióval hozható összefüggésbe. Az azbeszt mikroszkopikus szálai a légutakon keresztül bejutnak a mellhártyába, ahol hosszú idő alatt gyulladást és genetikai károsodást okoznak, ami daganatos sejtek kialakulásához vezethet.
A mesothelioma diagnózisa gyakran későn történik, mivel a tünetek – mint például a mellkasi fájdalom, légszomj és köhögés – nem specifikusak, és más, gyakoribb betegségekre is utalhatnak. A diagnózishoz általában képalkotó vizsgálatok (röntgen, CT, MRI) és szövettani mintavétel (biopszia) szükséges. A mesothelioma kezelése komplex, és magában foglalhatja a sebészeti eltávolítást, kemoterápiát és sugárterápiát, de gyakran csak palliatív kezelés lehetséges a betegség előrehaladott stádiuma miatt.
A mesothelioma mellett léteznek más, ritkább mellhártyadaganatok is, például a szarkómák és a solitér fibrózus tumorok. Ezeknek a tumoroknak az okai kevésbé tisztázottak, és nem feltétlenül hozhatók összefüggésbe az azbeszt expozícióval. A solitér fibrózus tumorok általában jóindulatúak, de ritkán előfordulhatnak rosszindulatú formái is. A szarkómák ezzel szemben eleve rosszindulatúak, és gyorsan növekedhetnek, áttéteket képezve.
A mesothelioma kialakulásának kockázata az azbeszt expozíció dózisával arányos, ami azt jelenti, hogy minél hosszabb ideig és minél nagyobb mennyiségben van valaki kitéve az azbesztnek, annál nagyobb a mesothelioma kialakulásának esélye.
A ritka mellhártyadaganatok diagnosztizálása és kezelése speciális szakértelmet igényel. Fontos, hogy a betegek olyan onkológiai központokban kapjanak ellátást, ahol tapasztalt szakemberek állnak rendelkezésre, és hozzáférhetnek a legújabb kezelési módszerekhez.
A megelőzés szempontjából a legfontosabb az azbeszt expozíció elkerülése. Az azbesztet tartalmazó épületekben végzett munkálatok során szigorú biztonsági előírásokat kell betartani, és gondoskodni kell a megfelelő védőfelszerelés használatáról. A korai diagnózis és a megfelelő kezelés javíthatja a betegek életkilátásait, de a mellhártyadaganatok továbbra is jelentős kihívást jelentenek az orvostudomány számára.
A mellhártya betegségeinek képalkotó diagnosztikája: Röntgen, CT, MRI
A mellhártya betegségeinek diagnosztizálásában a képalkotó eljárások kulcsfontosságú szerepet játszanak. A röntgenvizsgálat gyakran az első lépés, különösen a mellkasi fájdalom vagy nehézlégzés esetén. A röntgenfelvételen láthatóvá válnak a nagyobb folyadékgyülemek (pleurális effúzió), a mellhártya megvastagodása, valamint a légmell (pneumothorax). Fontos azonban megjegyezni, hogy a röntgen érzékenysége korlátozott, különösen kisebb elváltozások esetén.
A komputertomográfia (CT) részletesebb képet ad a mellhártyáról és a környező szövetekről. A CT-vizsgálat segítségével pontosan meghatározható a folyadékgyülem mennyisége és elhelyezkedése, a mellhártya megvastagodásának mértéke, illetve kimutathatók a mellhártyadaganatok (mesothelioma) is. A CT különösen hasznos a pleurális effúzió okának felderítésében, például a tüdőgyulladás, a tüdőembólia vagy a daganatos megbetegedések azonosításában. Kontrasztanyag adása esetén a CT még pontosabb képet ad a mellhártya erezettségéről és a daganatok kiterjedéséről.
A mágneses rezonancia képalkotás (MRI) a mellhártya betegségeinek diagnosztizálásában is fontos szerepet játszhat, bár nem mindig az első választás. Az MRI kiváló lágyrész felbontással rendelkezik, ezért különösen alkalmas a mellhártyadaganatok (mesothelioma) kiterjedésének megítélésére, valamint a mellkasfalba való terjedésének kimutatására. Az MRI emellett hasznos lehet a mellhártya gyulladásos betegségeinek (pleuritis) diagnosztizálásában is, mivel képes kimutatni a gyulladásos folyamatok által okozott szöveti elváltozásokat.
A képalkotó eljárások, különösen a CT és az MRI, elengedhetetlenek a mellhártyabetegségek pontos diagnózisához és a megfelelő kezelési terv kidolgozásához.
Fontos megjegyezni, hogy a képalkotó eljárások eredményeit mindig a klinikai képpel és egyéb vizsgálatok eredményeivel együtt kell értékelni. A radiológus szakorvos feladata a képek értelmezése és a diagnózis felállítása, melyet a kezelőorvos felhasznál a betegellátás során.
A mellhártya betegségeinek kezelése: Gyógyszeres terápia, drenázs, sebészeti beavatkozások
A mellhártya betegségeinek kezelése sokrétű lehet, és a választott módszer függ a kiváltó októl, a betegség súlyosságától és a beteg általános állapotától. A terápiás lehetőségek három fő csoportba sorolhatók: gyógyszeres kezelés, drenázs (folyadék eltávolítása) és sebészeti beavatkozások.
Gyógyszeres terápia: A gyógyszeres kezelés célja a gyulladás csökkentése, a fájdalom enyhítése, illetve a fertőzés leküzdése. Mellhártyagyulladás esetén gyakran alkalmaznak nem-szteroid gyulladáscsökkentőket (NSAID) a fájdalom és a gyulladás mérséklésére. Amennyiben bakteriális fertőzés áll a háttérben, antibiotikumok adása elengedhetetlen. Tüdőembólia okozta mellhártyafájdalom esetén véralvadásgátló gyógyszerekre lehet szükség. Ritkább esetekben, amikor autoimmun betegség okozza a problémát, immunszupresszánsok jöhetnek szóba.
Drenázs (folyadék eltávolítása): Mellkasi folyadékgyülem (pleurális effúzió) esetén a felgyülemlett folyadék eltávolítása létfontosságú lehet a tüdő összenyomódásának megakadályozására és a légzés javítására. A mellkaspunkció során egy tűvel szúrják meg a mellkast, és leszívják a folyadékot. Ha a folyadék mennyisége nagy, vagy a folyadék folyamatosan termelődik, mellkasi drént helyezhetnek be. A drén egy cső, amit a mellkasba vezetnek, és egy gyűjtőedényhez csatlakoztatnak, így a folyadék folyamatosan eltávolítható. A drén behelyezése során ügyelni kell a sterilitásra és a tüdő sérülésének elkerülésére.
Sebészeti beavatkozások: Sebészeti beavatkozásra akkor kerülhet sor, ha a gyógyszeres kezelés és a drenázs nem elegendőek, vagy ha a mellhártyán olyan elváltozások alakultak ki, amelyek sebészi eltávolítást igényelnek. Például, empyema (gennygyülem a mellhártyában) esetén a sebészi tisztítás elengedhetetlen lehet. A video-asszisztált torakoszkópos sebészet (VATS) egy minimálisan invazív eljárás, amely során kis metszéseken keresztül, egy kamerával és speciális eszközökkel végzik a beavatkozást. VATS-szel el lehet távolítani a fibrines lerakódásokat, biopsziát lehet venni, vagy akár pleurodézist is lehet végezni (a mellhártya két rétegének összetapasztása). Súlyosabb esetekben, például krónikus empyema esetén, szükség lehet thoracotomiára, ami egy nagyobb mellkasi műtét.
A kezelés megválasztása mindig egyéni mérlegelést igényel, figyelembe véve a beteg állapotát, a betegség okát és a rendelkezésre álló terápiás lehetőségeket.
A mellhártya betegségeinek kezelése multidiszciplináris megközelítést igényel, amelyben pulmonológusok, sebészek és más szakemberek működnek együtt a legjobb eredmény elérése érdekében. A korai diagnózis és a megfelelő kezelés kulcsfontosságú a szövődmények megelőzésében és a betegek életminőségének javításában.
A mellhártya betegségeinek megelőzése és a légzőszervi egészség megőrzése
A mellhártya betegségeinek megelőzése szorosan összefügg a légzőszervi egészségünk általános megőrzésével. Mivel a mellhártya gyulladása, a pleuritis, gyakran más légúti fertőzések szövődményeként alakul ki, a megelőzés elsődleges célja a légúti fertőzések minimalizálása.
Ez magában foglalja:
- A rendszeres és alapos kézmosást, különösen a nyilvános helyeken való tartózkodás után.
- A védőoltások beadatását influenza és pneumococcus ellen, különösen a veszélyeztetett csoportokba tartozók számára (idősek, krónikus betegek).
- A dohányzás mellőzését, mivel a dohányzás károsítja a légutakat és növeli a fertőzések kockázatát. A passzív dohányzás is kerülendő.
- A levegő minőségének javítását a lakásban és a munkahelyen. Ez magában foglalja a rendszeres szellőztetést és a megfelelő páratartalom fenntartását.
Fontos továbbá a megfelelő táplálkozás és a rendszeres testmozgás, melyek erősítik az immunrendszert és segítik a szervezetet a fertőzések elleni küzdelemben. Kerüljük a túlzott alkoholfogyasztást, mely szintén gyengíti az immunrendszert.
Amennyiben légúti fertőzés tünetei jelentkeznek (köhögés, láz, mellkasi fájdalom), azonnal forduljunk orvoshoz, hogy a megfelelő kezelést mielőbb megkezdhessük. A kezeletlen vagy elhanyagolt légúti fertőzések könnyen átterjedhetnek a mellhártyára.
A mellhártya betegségeinek megelőzése érdekében a légúti fertőzések megelőzése és a légzőszervi egészség megőrzése érdekében tett intézkedések a leghatékonyabbak.
Végül, fontos tudni, hogy bizonyos foglalkozások (pl. azbeszttel dolgozók) fokozottan ki vannak téve a mellhártyát érintő betegségek kockázatának. Számukra a munkavédelmi előírások szigorú betartása elengedhetetlen.
